Egy eső áztatta délelőttön állok a hófehér virágokkal borított sír mellett, és úgy érzem, a szívem rögvest megszakad. Nem tudok másra gondolni, csak, hogy szeretném még egyszer átölelni. Még egyszer megsimogatni, elmondani neki, mennyire szeretem. Elmondani neki mindazt amit nem mondtam ki, mert azt gondoltam tudja, érzi, vagy csak úgy éreztem lesz még rá időm. De most mikor ott állok mellette, s patakzó könnyeim éltető vízként hullanak a hófehér rózsaszirmokra, tudom, már soha többé nem tehetem. S nem látom már tengerkék szeme huncut csillogását, nem mosolyoghatok már az olyan sokszor idézett csipkelődő mondatain. Soha többé nem érezhetem azt a feltétel nélküli szeretetet mely belőle áradt felém, soha nem lehetek már gyermek....

   Vívódom....Vajon tudta mennyire szeretem? Vajon mindent megtettem, mindent jól csináltam, vagy erőszakosabbnak kellett volna lennem néhány döntésénél? Vajon mit érzett, mit gondolt utolsó perceiben? Magányosan, elhagyottnak érezte magát, vagy örült, hogy megkímélt attól, hogy lássam ahogy véget ér földi élete? Vajon szerette volna ha fogom közben a kezét? Mit mondott volna ha ott vagyok mellette?  Elégedett volt az elmúlt 70 évvel? Elégedett volt velem, jó gyermeke voltam? Ezernyi kérdés melyre keresem a választ, de már nincs itt, hogy megválaszolja. Ezernyi kérdés és érzés kavarog a szívemben és a lelkemben. Az eszem vigaszt nyújtó gondolatait, hogy mennyi szenvedéstől kímélte meg a sors a gyors elmúlással, még egyenlőre legyőzi a szívem fájdalmas háborgása, hogy miért nem lehet még itt velünk.

   Nézem a hófehér virágokkal fedett sírt, mely kis szigetként áll a sáros, szürke temetőben, és várom, hogy felébredjek. Várom, hogy megszólaljon végre az óra, és a máskor haragosan lecsapott ébresztő most meghozza a megkönnyebbülést. Kiderüljön, hogy csak egy rémálom az egész. De az óra nem csörög....Az idő megrekedt annál a másodpercnél mikor feladva a harcot a gyilkos kórral, és Édesapám szíve megállt dobogni....Amikor elindult a végtelenbe, fáradt, betegségtől meggyötört testtel, s mikor a lelke új erőre kapva, megkönnyebbülve lépett át egy másik világba. Oda, ahol már nincs fájdalom, nincs magány és harc a mindennapok gondjaival....Ahol megölelhette régen látott szeretteit....Ahol békére és megnyugvásra talált.....

    ...Hiszem, hogy egy jobb, szebb világban van.....De az űr amit itt hagyott maga után, csendesíthetetlen fájdalommal telepszik a lelkemre...

   Mikor elkezdtem is tudtam, sajnos nem lesz hosszú  életű ez a blog. De azt, hogy ennyire rövid időn belül kell befejeznem, azt a legrosszabb lehetőség esetén sem gondoltam. Sajnos közel két hónap elég volt egy tojásméretű daganatnak, hogy egy életerős embert megfosszon az egészségétől, az erejétől, az életétől. És röpke két hónap elég volt, hogy megfosszon engem Apukámtól, s a feltétel nélküli szeretettől amit tőle kaptam.

   Ő győzött ....Pedig Apu nagyon elszánt volt. Mindent bevállalt, bár azt gondolom, nem tudta mennyire kevés időt ad neki a sok kezelés, ő években gondolkodott. Mikor utoljára átmentünk az onkológiára, hogy pontosítsák a szimulálás bemérését és levegyék a vért aminek az eredményétől függően kezdték volna a sugarazást, már látszott a tekintetében, hogy elbizonytalanodott. A hosszú órákon át való várakozás nagyon kimerítette, és a sok nagyon rossz állapotú beteg látványa sem volt rá jó hatással. Talán akkor szembesült a ténnyel, hogy ő is ez előtt áll. Hogy ezután mindennapos lesz az ilyen várakozás, és ő is ilyen legyengült állapotba kerülhet. Talán akkor feladta....

  Attól a naptól kezdve rohamosan romlott az állapota. Minden nappal tovább gyengült, és az étvágya is elment. Már az utolsó napokban undorodott mindentől, és ha valamit sikerült is megennie, egyből ment is a WC-re. Ugyan még tett-vett maga körül, de látszott, és mondta is, hogy érzi, nincs semmi ereje. De mégis szépen felöltözött azon a reggelen mikor megkapta volna az első kemo- és sugárkezelést. Nagyon izgultunk, mert éreztem, hogy ilyen legyengült állapotban nem biztos, hogy nem lesz valami baj. Féltem, féltettem, de azt nem gondoltam, hogy már a kezelést nem is fogja megkapni, mert Ő, a lelke vagy a teste feladja.....70 nappal a daganat diagnosztizálása után, 2012.10.24.-én, Édesapám itt hagyott bennünket. Szomorúság és fájdalom járja át a lelkem. Egyetlen vigaszom, hogy talán rengeteg szenvedéstől, iszonyatos fájdalmaktól kímélte meg a sors. Megmentette a kiszolgáltatottságtól amit ez a betegség egyre inkább okozott volna számára, és amitől annyira félt. Hogy mi is történt azon a reggelen, pontosan nem tudni. De már nincs is jelentősége, hogy a szíve, a mája vagy a veséje nem bírta tovább......Csak remélem, hogy nem félt, nem voltak fájdalmai, és nem volt tudatánál.....nem érezte, hogy egyedül kellett meghalnia.....Remélem a lelkében tudta, hogy nincs egyedül....mi szerettük és szeretjük amíg élünk....

   Megvolt az időpont az onkológiára ( okt. 2 ) . Előző nap már nem tudtam aludni, tele voltam szorongással, vajon mit fogunk hallani, s Apu hogyan fogadja majd a hallottakat. De fölösleges volt minden aggodalom, mert a papírok átnézése után közölték, majd a napokban dönt a onko-team a javasolt terápiáról, és majd telefonálnak mikor kell visszamennünk. Enyhén szólva dühös voltam, mert a papírokat már régen átküldhette volna a belgyógyászat, így megspórolt volna nekünk egy utat és az izgalmat, ami megelőzte ezt a "vizsgálatot". Még most sem értem miért nem így történt, persze azt sem, hogy vajon miért csodálkozom ezen?

   Pár nap múlva jött a telefonhívás, hogy sugár+ kemoterápiánál döntöttek, és okt. 11.-én kell mennünk. Majd akkor mindent részletesen elmondanak. Kicsit kétkedve fogadtam az elmondás részét, mert itt már tartottunk egy párszor. De igazi tájékoztatást talán csak a daganat kiderülésekor kaptam a kezelőorvostól. Hát 11.-én ismét átutaztunk Gyulára, több-kevesebb kóválygás után megtaláltuk hova is kell mennünk, melyik ajtó előtt várakozzunk. Megdöbbentő volt látni mennyi beteg van. Jelezték, hogy el fog húzódni a vizsgálat, így fel voltunk rá készülve, hogy este lesz mire végzünk. De most mellénk szegődött a szerencse, mert a számítottnál sokkal hamarabb szólítottak bennünket. Egy nagyon szimpatikus doktornőhöz kerültünk, aki felvázolta a helyzetet, és határozottságával jelezte, nem kíván mélyebben belefolyni az állapot, a kezelés lefolyásába. Persze érthető, hogy nem kezd el jósolgatni, talán ha Apukám rákérdez, jobban belemélyed, de mivel ő hallgatott, és meg képtelen voltam előtte rákérdezni milyen túlélési esélyei vannak, így strucc módjára a homokba dugtam a fejem, és én sem kérdeztem erről semmit.

   Amit megtudtunk, az a kezelés menete. 25 sugárkezelést fog kapni, és hetente egy kemoterápiát. Ha minden eredménye rendben lesz, akkor 24.-én el is kezdik a kezeléseket. Kapott valamilyen immunerősítőt, mert nagyon gyenge, reméljük ettől kicsit felerősödik, és jobban fogja bírni a kezelés mellékhatásait. Félek, hogyan reagál majd a szervezete minderre, mert eddig különösebb fájdalmai még nem voltak, bár azért már vannak jelei, hogy nincs minden rendben a hastájékon. Azt hiszem, most már megállíthatatlanul megyünk afelé amitől féltem....és egyre inkább félek.

  Ahogy megyünk a kórház végtelennek látszó folyosóján, egyre nehezebben tudom visszatartani a könnyeimet. Teljesen elérzékenyülök, ahogy rám törtnek az emlékek. Magam előtt látom az én magabiztos apukámat, ahogy messziről felismerhető hullámzó lépteivel, büszke tartásával jön a hídon. S én boldogan integetek neki, tudván, hogy hamarosan hazaér. Régi emlék ez, még a gyerekkorból. De ez a erőt, magabiztosságot sugárzó járás egész a közelmúltig megmaradt.

   S most ahogy megyünk a folyosón, aggódva figyelem bizonytalan lépéseit, hisz nem tudom mikor lesz szüksége a segítő kezemre. Szeretném ha belém karolna, hogy érezze, biztonságban van. De tudom, a pillantásából érzem, nem kér a segítségből. Szeretné tudatni velem és a világgal, hogy ő erős, és nem szorul senki támogatására. Látom, mikor segítenék begombolni a kabátját, hogy hagyjam békén, bírja ő egyedül. Nem szól, de látom a tengerkék szemében a haragot és a kétségbeesést, amiért beteg lett, amiért betegként, öregemberként bánunk vele. Látom a szemében a fájdalmat, a bizonyítási vágyat, hogy ő még ugyanaz az ember aki fél éve volt.

   Fájdalmas neki, és fájdalmas nekem is látni, hogy megváltozott. Ahogy napról-napra megy össze, ahogy egyre lassúbbak és bizonytalanabbak a léptei, a mozdulatai. Ahogy fogy az erő a kezéből, ahogy nehezebben veszi a levegőt.... Fájdalmas látni, hogy mindez őt mennyire zavarja. Hiszen ha a tükörbe néz, talán fel sem ismerné már ki néz vissza rá, ha a szemében nem égne még ugyanaz a tűz. Ha nem látszana benne, hogy szellemileg ugyanaz a  friss gondolkodású, éleseszű ember aki mindig is volt. De talán pont ezért olyan nehéz elviselnie ezt a változást ami most történik vele. Hiszen mindenki megöregszik, erre ő is számított. De azt, hogy két hónap alatt tíz évnyi változás hagy nyomot a testén, azt senki nem gondolta, és erre senki nem volt felkészülve.

   Sétálunk a végtelennek tűnő folyosón és kétségbeesve azon töprengek, hogyan viselkedjem vele? Csendben nézzem végig egyre nehézkesebbé váló mozdulatait, vagy lépjek oda hozzá határozottan, és tűrve megvető pillantásait, gomboljam be a kabátját? Melyik a kevésbé fájdalmas neki???

   Végre otthon....Több mint egy hónap után végre újra otthon van Apu. Túl van csövek be-és kivételén, megvan a biopszia eredménye, a sárgasága nagyfokban csökkent, a viszketése teljesen elmúlt. Legalább 10 kilóval, a régi önmagához képest inkább 25-tel soványabban, kissé megfáradtan, de otthon van. Persze az alapbaj, maga a daganat kezelése még várat magára. De már kaptunk időpontot az onkológiára, így újra van mit várni. Addig próbálok úgy tenni, mintha nem is sejteném mit fogok hallani. Próbálok nem azon töprengeni, vajon hogyan fog Apu szembesülni a hallottakkal. Mert szerencsére ő nem gondolja , hogy akkora a baj. Persze ha kíméletesen is, de a lényeget elmondtam, az orvos is elmondta, de vagy a tudatalattija blokkolta, vagy a gyógyulni vágyás ereje nem engedi, hogy ezt teljes valójában felfogja. Talán ez a tudatlanság kell ahhoz, hogy legyen elég ereje belefogni, majd végigcsinálni a javasolt kezeléseket. Persze lehet, hogy tudja, érzi milyen súlyos a betegsége, csak épp előttem mutatja milyen erős és mennyire elszánt. Nem tudom.....Az biztos, hogy én próbálok minél optimistábbnak látszani, és mellette állni bárhogy is alakuljon az onkológiai beszélgetés....De félek, mert nem tudom, tényleg nem tudom mit kellene válasszon. Tudom, hogy támogatnom kell, és talán befolyásolni is valamerre a döntésben, de bármennyire is szeretném, nem tudom mi lenne a jó. S félek, az orvosok csak az ő szemszögükből legjobb megoldást fogják javasolni, nem vagyok biztos benne, hogy nézik az embert. Ahogy Apukám a Konferenciás történetben fogalmazott, jó lesz ő kísérleti nyúlnak. De nem tudok mást tenni, mint bízni abban, hogy egy olyan orvossal fogunk találkozni, aki nézi az egész embert, s nem csak egy daganatot amivel kezdeni kell valamit....Remélem, hogy így lesz.    

   Egyik délután feltette a Főorvos Apukámnak a kérdést, hajlandó lenne egy újfajta biopszia vizsgálaton részt venni? Tudtuk, hogy ez mindenképp meg fog történni, de most lehetőség lenne egy kíméletesebb módszerre ami Budapesten egy nemzetközi konferencia keretein belül történne. Persze hangsúlyozták a név és arctalanságot, ami Apukám számára igazán lényegtelen volt. Próbálta poénként értelmezni a helyzetet, vagyis, hogy legalább híres lesz. Természetesen igent mondott, így ismét izgatottan vártuk a nagy napot. Mert hiába tudtuk, hogy azért a biopszia nem egy veszélyes vizsgálat, de mivel altatásban végzik, mégis benne van az emberben a félsz. Meg azért csak 200 km-re lesz az otthonától, nem lehetek mellette, ott lesz egyedül a nagy idegenben. Mert azért ezt a kórházat már belakta, összeismerkedett emberekkel, tudja mit hol lehet és érdemes venni. Van tv, a kórház is nagyon modern , tiszta és a kórterem is kényelmes.

   A félelmem nem is volt alaptalan, mert bizony már a másnapi telefonálásunk alkalmával hallottam a hangján, hogy valami nem stimmel. És igazam volt. Sajnos az ottani körülmények eléggé elmaradtak az ittenitől. Folyosó végi közös mosdó, lélektelen személyzet, és még sok apró dolog, ami igazából nem nagy baj, csak összehasonlítva az itt megszokott állapottal tűnik rossznak. De másnap átvitték a Honvéd kórházba, ami már sokkal színvonalasabb volt, így ő is megnyugodott.

  Szeptember 15-én a vizsgálat rendben zajlott, csak az utána következő várakozás volt újra nehéz. Nem lehetett tudni, mikor hozzák vissza. Mivel ott sem csináltak napokig semmit, így már azon gondolkodott, hogyan tudna hazaszökni. Még szerencse, hogy a cső és a zacsi visszatartó erő volt, mert ha az nincs rajta, tuti, hogy felszállt volna az első vonatra, és hazajön. Nem tudom, hogy tervben volt-e, vagy csak ő sorozatos kérése miatt döntöttek úgy, hogy újra megpróbálják a cső beültetést. Szerencsére most sikerrel jártak, így már csak pár napig kellett elviselnie az oldalán lógó zacsit, és végre megszabadult tőle. Nagy volt az öröm, főleg mikor visszahozták, és közölték, hamarosan hazamehet.

   Mikor elmondták mi okozza a sárgaságot, azt is közölték, hogy ennek megszüntetésére beépítenek a daganat által elzárt vezetékbe egy csövet. Ez visszaállítja a normális működést, így a sárgaság, a velejáró rettenetes viszketés is el fog múlni. Persze ez az alap betegségen nem segít, de óvni kell a többi szervet, aminek semmiképp nem tesz jót ez a besárgult állapot. Örültünk, hogy legalább történik valami, és persze elmúlik a már szinte elviselhetetlen viszketés, és nem fogja véresre vakarni a bőrét. Persze bő egy hetet várni kellett mire átvitték Szegedre, mert ott van ennek a beültetésnek egy elismert specialistája. De nem türelmetlenkedtünk, főleg, hogy erre az időre haza is engedték a kórházból.

    Augusztus 28.-án eljött a nap, megtörtént a beültetés, és még aznap vissza is hozták a helyi kórházba. Akár fel is lélegezhettünk volna, hogy minden simán ment, de sajnos nem tudtak tágító csövet beültetni, ezért kivezették a bőrön keresztül, s egy zacsiba távozott a folyadék. Apukám férfi létére igen hiú ember, így ezt nagyon zokon vette. Bár biztatták, hogy kb. 10 nap alatt kitisztul, és utána kivehetik ezt a csövet. Nem egészen értettem, hogy ezt hogyan is gondolják, hisz a daganat továbbra is ott van, tehát újra besárgulna. Gondoltam valamit félreértett, de ráhagytam, nem akartam kedvét szegni. Sajnos a sárgaság elmúlása eléggé váratott magára, a viszketés is jó egy hét múlva hagyott alább. Apu elég türelmetlen volt, mert nem értette, miért nem csinálnak valamit. Szerencsére fájdalma továbbra sem volt, így nem igazán volt betegség tudata. Semmilyen orvosságot nem kellett szednie, gyakorlatilag a reggeli lázmérésen kívül nem kapott más kezelést. Akár otthon is lehetett volna...

    És ez tényleg így volt. A főorvos is megkérdezte, haza szeretne menni, vagy marad bent a kórházban a következő lépésig, ami kb. 2 hét múlva lesz. Apukán a sértett hiúságával az mondta, marad a kórházban. Mert az nem érdekli mennyire súlyos a betegsége, csak ne lássák mások. Márpedig ez a cső amely végén egy zacsi fityeg, bizony elég egyértelművé tenné mindenki számára, hogy baj van. Persze ő ezt nem vallotta volna be, de ismerem jól. Inkább azzal magyarázta, hogy mikor otthon volt, nagyon rossz érzés volt visszamenni a kórházba, akkor már könnyebb bent maradni.....Hát ez is lehet egy ok, de az biztos, hogy ahogy teltek a napok, egyre türelmetlenebb és ingerültebb lett a tehetetlenségtől.

   Pár napig holdkórosként végeztem a dolgaimat, nem tudtam másra gondolni, csak, hogy mi lesz ezután? Mit, hogyan kellene tennem, hogy a lehetőségekhez képest elviselhető legyen az elkövetkező pár hónap. Elsősorban Apunak, de nem feledkezhetek meg a családomról, a gyerekeimről. Őket is óvni kell, hogy minél kisebb sérüléssel éljék meg ezt a fájdalmas időszakot. Szeretném megkímélni őket ameddig csak lehet, a betegséggel, az elmúlással való szembesüléstől. S persze nekem magamnak is fel kell dolgoznom ezt az egészet.

   Eddig szerencsésnek mondhattam magam, mert felnőttként nem kellett megtapasztalnom a szenvedés, a haldoklás közelségét. A halál ragadta már el szerettemet, de akkor hirtelen, villámcsapásként zúdult ránk a megmásíthatatlan. Jött vele a fájdalom, a szomorúság és a gyász, de kicsit enyhítette a fájdalmunkat a tudat, hogy sok szenvedéstől, szellemi és testi leépüléstől kímélte meg a sors a hirtelen elmúlással.

   Felnőttként nem, de gyerekként sajnos tanúja lehettem a sors legkegyetlenebb tragédiájának, mikor velem egyidős unokatestvérem kisiskolás korában nagy elszántsággal harcolt a rákkal. Sajnos nem tudott győztesként kikerülni ebből a kemény csatából. Akkor gyerekként fel sem tudtam fogni milyen szörnyű lehet napról napra úgy élni, hogy az ember, egy alig tíz éves gyermek tudja, érzi, hogy egyre gyengébb, egyre inkább elhatalmasodik rajta a betegség, a vele járó fájdalom, kiszolgáltatottság, az emberhez méltatlan állapot. Milyen lehet látni ahogy a társai játszanak és tervezgetik a másnapokat, mikor az ő kis élete a kezelésekről szól. Miközben a barátai kint rúgják a labdát, ő nagy foci rajongóként, óriási vágyakozással csak a tv közvetítéseket nézheti.Akkor nem tudtam felfogni, és most felnőttként abban reménykedem, hogy szegény Pityunk sem érezte ezt ilyen tragikusnak. Hinni szeretném, hogy a gyermeki naivság megadta neki azt a kegyet, hogy hinni tudott az utolsó pillanatig a gyógyulásban. S szeretném hinni, hogy könnyű álomként lépett át a mennyország kapuján.

  Fájó emlék ez mind a mai napig, és most, hogy tudom Apu mi előtt áll, még nehezebb a szívem tőle. Szeretném megkímélni mindettől a fájdalomtól, a sok kezeléstől ami még inkább megnehezíti majd a mindennapjait, miközben tudni lehet, hogy igazi segítséget nem nyújthat. Szeretném megkímélni, de hogyan? Van-e jogom azt mondani, ne tegyen meg mindent a gyógyulás reményében, hisz hiába való? Van-e jogom megfosztani a reménytől? Vajon neki mi lenne a jobb? A beletörődött várakozás viszonylag jó állapotban, vagy küzdeni, vállalva az összes mellékhatást, a  lassú leépülést abban reménykedve, hogy esetleg ő lehet az a 5 % egyike, aki még egy kis időt velünk lehet?  Tudom neki kell majd döntenie, de vajon lehet ilyenkor jó döntést hozni?  Van egyáltalán jó döntés....?

   2012. aug.13.

   Alig voltunk túl a 70. születésnapja megünneplésén, mikor Apukám bekerült a kórházba. A sárgaságon és a fogyáson kívül semmi panasza nem volt, de azért sejthető volt, hogy nem kis bajjal állunk szemben. Mire az orvossal szemben ülve megtudtam mi a baja, addigra az internetnek köszönhetően már elég tájékozott voltam, milyen betegségek okoznak ilyen tüneteket. De próbáltam a lehető legjobban kezelhető, esetleg még meg is gyógyítható lehetőségre koncentrálni. Így mikor az orvos közölte, hogy  hasnyálmirigy daganata van, igazából nem lepődtem meg, csak nagyon elszomorított, hogy a lehető legrosszabb verziót fogtuk ki. Igazából felfogni sem tudtam amit az orvos tőmondatokban elsorolt a további vizsgálatokról, csak az járt az eszembe, mennyi fájdalmas küzdelem, szenvedés vár még Apura. Az járt a fejemben, hogyan mondjam meg neki, megmondjam -e egyáltalán, vagy szépítve a valóságot, hagyjam meg neki a gyógyulás reményét, a hitet, mely erőt ad neki a folytatáshoz? Az orvos tanácsát kértem, aki biztatott az őszinteségre, mert szerinte joga van tudni, és úgyis össze fogja rakni a dolgokat.

   Nehéz szívvel ültem le az ágy szélére, de igyekeztem nyugodt maradni, és optimistának tűnni mikor elmondtam, mit mondott az orvos. Apu meglepően nyugodtam fogadta az információkat, bár utólag egyre inkább azt gondolom, ő sem fogta fel igazán, mi is ez az egész. Szerencsére ő nem ért a számítógéphez, így azokat a rémisztő statisztikákat, túlélési esélyeket nem tudja olvasni, így megmaradt számára a remény, hogy van esélye legyőzni a gyilkos kórt. Hát eldöntöttem, ameddig lehet, meghagyom neki ezt a hitet, hiszen néha történnek csodák....