Pár napig holdkórosként végeztem a dolgaimat, nem tudtam másra gondolni, csak, hogy mi lesz ezután? Mit, hogyan kellene tennem, hogy a lehetőségekhez képest elviselhető legyen az elkövetkező pár hónap. Elsősorban Apunak, de nem feledkezhetek meg a családomról, a gyerekeimről. Őket is óvni kell, hogy minél kisebb sérüléssel éljék meg ezt a fájdalmas időszakot. Szeretném megkímélni őket ameddig csak lehet, a betegséggel, az elmúlással való szembesüléstől. S persze nekem magamnak is fel kell dolgoznom ezt az egészet.

   Eddig szerencsésnek mondhattam magam, mert felnőttként nem kellett megtapasztalnom a szenvedés, a haldoklás közelségét. A halál ragadta már el szerettemet, de akkor hirtelen, villámcsapásként zúdult ránk a megmásíthatatlan. Jött vele a fájdalom, a szomorúság és a gyász, de kicsit enyhítette a fájdalmunkat a tudat, hogy sok szenvedéstől, szellemi és testi leépüléstől kímélte meg a sors a hirtelen elmúlással.

   Felnőttként nem, de gyerekként sajnos tanúja lehettem a sors legkegyetlenebb tragédiájának, mikor velem egyidős unokatestvérem kisiskolás korában nagy elszántsággal harcolt a rákkal. Sajnos nem tudott győztesként kikerülni ebből a kemény csatából. Akkor gyerekként fel sem tudtam fogni milyen szörnyű lehet napról napra úgy élni, hogy az ember, egy alig tíz éves gyermek tudja, érzi, hogy egyre gyengébb, egyre inkább elhatalmasodik rajta a betegség, a vele járó fájdalom, kiszolgáltatottság, az emberhez méltatlan állapot. Milyen lehet látni ahogy a társai játszanak és tervezgetik a másnapokat, mikor az ő kis élete a kezelésekről szól. Miközben a barátai kint rúgják a labdát, ő nagy foci rajongóként, óriási vágyakozással csak a tv közvetítéseket nézheti.Akkor nem tudtam felfogni, és most felnőttként abban reménykedem, hogy szegény Pityunk sem érezte ezt ilyen tragikusnak. Hinni szeretném, hogy a gyermeki naivság megadta neki azt a kegyet, hogy hinni tudott az utolsó pillanatig a gyógyulásban. S szeretném hinni, hogy könnyű álomként lépett át a mennyország kapuján.

  Fájó emlék ez mind a mai napig, és most, hogy tudom Apu mi előtt áll, még nehezebb a szívem tőle. Szeretném megkímélni mindettől a fájdalomtól, a sok kezeléstől ami még inkább megnehezíti majd a mindennapjait, miközben tudni lehet, hogy igazi segítséget nem nyújthat. Szeretném megkímélni, de hogyan? Van-e jogom azt mondani, ne tegyen meg mindent a gyógyulás reményében, hisz hiába való? Van-e jogom megfosztani a reménytől? Vajon neki mi lenne a jobb? A beletörődött várakozás viszonylag jó állapotban, vagy küzdeni, vállalva az összes mellékhatást, a  lassú leépülést abban reménykedve, hogy esetleg ő lehet az a 5 % egyike, aki még egy kis időt velünk lehet?  Tudom neki kell majd döntenie, de vajon lehet ilyenkor jó döntést hozni?  Van egyáltalán jó döntés....?