Végre otthon....Több mint egy hónap után végre újra otthon van Apu. Túl van csövek be-és kivételén, megvan a biopszia eredménye, a sárgasága nagyfokban csökkent, a viszketése teljesen elmúlt. Legalább 10 kilóval, a régi önmagához képest inkább 25-tel soványabban, kissé megfáradtan, de otthon van. Persze az alapbaj, maga a daganat kezelése még várat magára. De már kaptunk időpontot az onkológiára, így újra van mit várni. Addig próbálok úgy tenni, mintha nem is sejteném mit fogok hallani. Próbálok nem azon töprengeni, vajon hogyan fog Apu szembesülni a hallottakkal. Mert szerencsére ő nem gondolja , hogy akkora a baj. Persze ha kíméletesen is, de a lényeget elmondtam, az orvos is elmondta, de vagy a tudatalattija blokkolta, vagy a gyógyulni vágyás ereje nem engedi, hogy ezt teljes valójában felfogja. Talán ez a tudatlanság kell ahhoz, hogy legyen elég ereje belefogni, majd végigcsinálni a javasolt kezeléseket. Persze lehet, hogy tudja, érzi milyen súlyos a betegsége, csak épp előttem mutatja milyen erős és mennyire elszánt. Nem tudom.....Az biztos, hogy én próbálok minél optimistábbnak látszani, és mellette állni bárhogy is alakuljon az onkológiai beszélgetés....De félek, mert nem tudom, tényleg nem tudom mit kellene válasszon. Tudom, hogy támogatnom kell, és talán befolyásolni is valamerre a döntésben, de bármennyire is szeretném, nem tudom mi lenne a jó. S félek, az orvosok csak az ő szemszögükből legjobb megoldást fogják javasolni, nem vagyok biztos benne, hogy nézik az embert. Ahogy Apukám a Konferenciás történetben fogalmazott, jó lesz ő kísérleti nyúlnak. De nem tudok mást tenni, mint bízni abban, hogy egy olyan orvossal fogunk találkozni, aki nézi az egész embert, s nem csak egy daganatot amivel kezdeni kell valamit....Remélem, hogy így lesz.