Mikor elkezdtem is tudtam, sajnos nem lesz hosszú  életű ez a blog. De azt, hogy ennyire rövid időn belül kell befejeznem, azt a legrosszabb lehetőség esetén sem gondoltam. Sajnos közel két hónap elég volt egy tojásméretű daganatnak, hogy egy életerős embert megfosszon az egészségétől, az erejétől, az életétől. És röpke két hónap elég volt, hogy megfosszon engem Apukámtól, s a feltétel nélküli szeretettől amit tőle kaptam.

   Ő győzött ....Pedig Apu nagyon elszánt volt. Mindent bevállalt, bár azt gondolom, nem tudta mennyire kevés időt ad neki a sok kezelés, ő években gondolkodott. Mikor utoljára átmentünk az onkológiára, hogy pontosítsák a szimulálás bemérését és levegyék a vért aminek az eredményétől függően kezdték volna a sugarazást, már látszott a tekintetében, hogy elbizonytalanodott. A hosszú órákon át való várakozás nagyon kimerítette, és a sok nagyon rossz állapotú beteg látványa sem volt rá jó hatással. Talán akkor szembesült a ténnyel, hogy ő is ez előtt áll. Hogy ezután mindennapos lesz az ilyen várakozás, és ő is ilyen legyengült állapotba kerülhet. Talán akkor feladta....

  Attól a naptól kezdve rohamosan romlott az állapota. Minden nappal tovább gyengült, és az étvágya is elment. Már az utolsó napokban undorodott mindentől, és ha valamit sikerült is megennie, egyből ment is a WC-re. Ugyan még tett-vett maga körül, de látszott, és mondta is, hogy érzi, nincs semmi ereje. De mégis szépen felöltözött azon a reggelen mikor megkapta volna az első kemo- és sugárkezelést. Nagyon izgultunk, mert éreztem, hogy ilyen legyengült állapotban nem biztos, hogy nem lesz valami baj. Féltem, féltettem, de azt nem gondoltam, hogy már a kezelést nem is fogja megkapni, mert Ő, a lelke vagy a teste feladja.....70 nappal a daganat diagnosztizálása után, 2012.10.24.-én, Édesapám itt hagyott bennünket. Szomorúság és fájdalom járja át a lelkem. Egyetlen vigaszom, hogy talán rengeteg szenvedéstől, iszonyatos fájdalmaktól kímélte meg a sors. Megmentette a kiszolgáltatottságtól amit ez a betegség egyre inkább okozott volna számára, és amitől annyira félt. Hogy mi is történt azon a reggelen, pontosan nem tudni. De már nincs is jelentősége, hogy a szíve, a mája vagy a veséje nem bírta tovább......Csak remélem, hogy nem félt, nem voltak fájdalmai, és nem volt tudatánál.....nem érezte, hogy egyedül kellett meghalnia.....Remélem a lelkében tudta, hogy nincs egyedül....mi szerettük és szeretjük amíg élünk....