Ahogy megyünk a kórház végtelennek látszó folyosóján, egyre nehezebben tudom visszatartani a könnyeimet. Teljesen elérzékenyülök, ahogy rám törtnek az emlékek. Magam előtt látom az én magabiztos apukámat, ahogy messziről felismerhető hullámzó lépteivel, büszke tartásával jön a hídon. S én boldogan integetek neki, tudván, hogy hamarosan hazaér. Régi emlék ez, még a gyerekkorból. De ez a erőt, magabiztosságot sugárzó járás egész a közelmúltig megmaradt.

   S most ahogy megyünk a folyosón, aggódva figyelem bizonytalan lépéseit, hisz nem tudom mikor lesz szüksége a segítő kezemre. Szeretném ha belém karolna, hogy érezze, biztonságban van. De tudom, a pillantásából érzem, nem kér a segítségből. Szeretné tudatni velem és a világgal, hogy ő erős, és nem szorul senki támogatására. Látom, mikor segítenék begombolni a kabátját, hogy hagyjam békén, bírja ő egyedül. Nem szól, de látom a tengerkék szemében a haragot és a kétségbeesést, amiért beteg lett, amiért betegként, öregemberként bánunk vele. Látom a szemében a fájdalmat, a bizonyítási vágyat, hogy ő még ugyanaz az ember aki fél éve volt.

   Fájdalmas neki, és fájdalmas nekem is látni, hogy megváltozott. Ahogy napról-napra megy össze, ahogy egyre lassúbbak és bizonytalanabbak a léptei, a mozdulatai. Ahogy fogy az erő a kezéből, ahogy nehezebben veszi a levegőt.... Fájdalmas látni, hogy mindez őt mennyire zavarja. Hiszen ha a tükörbe néz, talán fel sem ismerné már ki néz vissza rá, ha a szemében nem égne még ugyanaz a tűz. Ha nem látszana benne, hogy szellemileg ugyanaz a  friss gondolkodású, éleseszű ember aki mindig is volt. De talán pont ezért olyan nehéz elviselnie ezt a változást ami most történik vele. Hiszen mindenki megöregszik, erre ő is számított. De azt, hogy két hónap alatt tíz évnyi változás hagy nyomot a testén, azt senki nem gondolta, és erre senki nem volt felkészülve.

   Sétálunk a végtelennek tűnő folyosón és kétségbeesve azon töprengek, hogyan viselkedjem vele? Csendben nézzem végig egyre nehézkesebbé váló mozdulatait, vagy lépjek oda hozzá határozottan, és tűrve megvető pillantásait, gomboljam be a kabátját? Melyik a kevésbé fájdalmas neki???