2012. aug.13.

   Alig voltunk túl a 70. születésnapja megünneplésén, mikor Apukám bekerült a kórházba. A sárgaságon és a fogyáson kívül semmi panasza nem volt, de azért sejthető volt, hogy nem kis bajjal állunk szemben. Mire az orvossal szemben ülve megtudtam mi a baja, addigra az internetnek köszönhetően már elég tájékozott voltam, milyen betegségek okoznak ilyen tüneteket. De próbáltam a lehető legjobban kezelhető, esetleg még meg is gyógyítható lehetőségre koncentrálni. Így mikor az orvos közölte, hogy  hasnyálmirigy daganata van, igazából nem lepődtem meg, csak nagyon elszomorított, hogy a lehető legrosszabb verziót fogtuk ki. Igazából felfogni sem tudtam amit az orvos tőmondatokban elsorolt a további vizsgálatokról, csak az járt az eszembe, mennyi fájdalmas küzdelem, szenvedés vár még Apura. Az járt a fejemben, hogyan mondjam meg neki, megmondjam -e egyáltalán, vagy szépítve a valóságot, hagyjam meg neki a gyógyulás reményét, a hitet, mely erőt ad neki a folytatáshoz? Az orvos tanácsát kértem, aki biztatott az őszinteségre, mert szerinte joga van tudni, és úgyis össze fogja rakni a dolgokat.

   Nehéz szívvel ültem le az ágy szélére, de igyekeztem nyugodt maradni, és optimistának tűnni mikor elmondtam, mit mondott az orvos. Apu meglepően nyugodtam fogadta az információkat, bár utólag egyre inkább azt gondolom, ő sem fogta fel igazán, mi is ez az egész. Szerencsére ő nem ért a számítógéphez, így azokat a rémisztő statisztikákat, túlélési esélyeket nem tudja olvasni, így megmaradt számára a remény, hogy van esélye legyőzni a gyilkos kórt. Hát eldöntöttem, ameddig lehet, meghagyom neki ezt a hitet, hiszen néha történnek csodák....